Miközben hihetetlen mértékben költünk a munkafolyamatok eszközellátására, a munkahelyek komfortosabbá tételére, elfeledkezünk a profitot termelő emberek képességeinek fejlesztéséről.
(Theodore W. Schultz: Beruházás az emberi tőkébe, Közgazdasági Nobel Díj 1979.)
Mi lehet(ne) belőlünk, ha felfedeznénk, felfedezhetnénk páratlanságunkat és bennünk rejlő egyedi adottságainkat? Egy kis gondolatébresztőt ajánlok a nyári pihenésre minden kedves Olvasónak. Remélem mindenkinek lesz lehetősége olyan embereket találni, akik értékeinek felismerésében segítőtársa lehet. Ne habozzunk, induljunk el az úton és biztosíthatok mindenkit, hogy folyamatosan gazdag élményekben lesz része.
„Leslie Lemke 1952-ben született agyszélhűdéssel és súlyos szellemi visszamaradottsággal. Szemeit egy fertőzés miatt el kellett távolítani, így sosem láthatott. Hat hónapos korában a szülei lemondtak róla és a kórházban hagyták. A kórház személyzete meg volt győződve arról, hogy meg fog halni. Nevelőszülőket, May és Joe Lemket, kérték meg, hogy vigyék haza Lesliet és gondoskodjanak róla, amíg meghal. Ők beleegyeztek, hogy hazaviszik, de közben így gondolkodtak: ’A mi házunkba senki nem jön meghalni!’
May és Joe életben tartották Lesliet, aki kilenc éven keresztül soha, semmilyen módon nem reagált az őt ért ingerekre, sőt egyetlen izmát sem mozdította meg magától. May és Joe azonban továbbra is szerették Lesliet, a karjukban tartották, beszéltek hozzá és imádkoztak érte. Kilenc éves korában, életében először, megmozdította az egyik kezét. Ezután Leslie lassanként megtanult járni úgy, hogy a kerítésbe kapaszkodva húzta magát előre. Ennek ellenére még mindig olyan bizonytalanok voltak a mozdulatai, hogy enni sem tudott egyedül. Amikor Leslie tizenkét éves volt, May és Joe elkeztek imádkozni: ’Uram, mindenkinek van egy különleges ajándéka. Adjál Leslinek is egyet.’ Nem sokkal ezután észrevették, hogy a zene hallatára Leslie elkezdte mozgatni az ujjait, mintha az ütemet verte volna. Mivel úgy tűnt, hogy szereti a zenét, elhatározták, hogy vesznek neki egy zongorát. May Leslie mellé ült a zongoraszékre, egyik kezével őt tartotta, a másikkal pedig egyszerű dallamokat játszott. Amikor énekelt, arcát Leslieé mellé tartotta, abban bízva, hogy rájön arra: száját mozgatva ő is képes hangokat kiadni.
Egyik éjszaka, amikor Leslie már tizenhat éves volt, a család éppen tévét nézett, ahol a ’Liberace’ ment. Miután mindenki lefeküdt aludni, May rövid idő elteltével arra ébredt, hogy zenét hall. Első gondolata az volt, hogy valaki bekapcsolva felejtette a tévét. Amikor lement a földszintre, Lesliet látta a zongoránál ülni, Csajkovszkíj első zongoraversenyét (a ’Liberace’ c. részt) játszotta – azt a részt, ami az esti film zenéje volt – és hibátlanul. Ujjai olyan ügyességgel szaladgáltak a billentyűkön, mint a legképzettebb zongoristáké. Ám amikor befejezte, egyedül még fel sem tudott kelni a zongoraszékről. May és Joe hamarosan rájött arra, hogy Leslie bármilyen dallamot le tud játszani egyszeri hallás után.
Amikor egyszer egy pszichiáter megkérdezte Maytől, hogyan magyarázná Leslie rendkívüli zenei tehetségét, May így válaszolt: ’Mindig is úgy kezeltem őt, mint minden más normális embert … mint egy olyan embert, akiben vannak lehetőségek.’” (részlet Életünk nyolc szakaszának gyógyítása c. könyvből, kiemelések tőlem)
Vajon mi lehet(ne) még belőlünk, ha egyre inkább felfedeznénk magunkat és rátalálnánk arra, akit mindig is keresünk?
Kívánom, hogy minden kedves Olvasó tapasztalhassa meg saját páratlanságát és egyediségét, és szárnyalhasson életének minden napján, munka és pihenés közben egyaránt.
Pribék László PIFKE elnök